A Visegrádi Együttműködést – annak történelmi előzményeire építve – 1991. február 15-én hozták létre Visegrádon. Az akkor még három tag részvételével életre hívott együttműködés célja az volt, hogy elősegítse a tagállamok csatlakozását az euroatlanti közösséghez (EK/EU, NATO).

Az 1990-es évek első felében bekövetkezett változások (rendszerváltások, illetve eurázsiai szövetségi államok felbomlása) miatt a nemzetközi biztonsági környezet megváltozott, s ebben a környezetben évekig bizonytalan volt, hogy mélyreható politikai, gazdasági változásokat emberi életek kioltása nélkül végre lehet hajtani. Mindezek mellett a Szovjetunió 1991-es felbomlását követően a katonai és állami biztonságpolitikának két fő aspektusa jelent meg a térség államaiban: a visegrádi országok határainak megváltoztathatatlansága, illetve a volt Varsói Szerződés államaiban állomásoztatott szovjet katonai csapatok kivonása.

Az EK/EU számára a közép-európai térség biztonsága és stabilitása alapvető fontosságú volt, s ez egyezett a visegrádi országok a rendszerváltások hajnalán kinyilvánított csatlakozási szándékával. A Visegrádi Együttműködés létrehozása mögötti okok között elsősorban az alábbiak húzódtak meg:

  • a célkitűzés, hogy a kommunista blokk maradványait eltüntessük Közép-Európában;
  • a szándék, hogy a közép-európai országok közötti történelmi ellenségeskedéseket közösen küzdjük le;
  • a hit, hogy közös erőfeszítések segítségével a kitűzött politikai és társadalmi célokat egyszerűbb lesz elérni;
  • az akkori politikai elitek a térség jövőjével kapcsolatos meggyőződéseinek hasonlósága.

1991. február 15-én megszületett a Visegrádi Nyilatkozat.

Csehszlovákia 1993-ban bekövetkezett felbomlása és a két utódállam megszületése után az együttműködés négy tagállam közöttivé változott. A Visegrádi Csoport céljai nem változtak, s ezen célok teljesülésének első, nagy lépcsője 1999 áprilisában következett be, amikor Csehország, Lengyelország és Magyarország felvételt nyert a NATO-ba. Az európai integráció megvalósulására, illetve Szlovákia NATO-tagságára 2004-ig kellett várni. Ezzel a Visegrádi Együttműködés létrehozásának legfőbb célja sikerrel megvalósult.

A sikeres integrációs folyamat minőségileg új helyzetet teremtett, és magasabb szintű elvárásokat támasztott a V4-együttműködéssel szemben. 2000-től kezdve, a Nemzetközi Visegrádi Alap megalapításával a kulturális, illetve a társadalmi kapcsolatok intenzitása évről évre növekszik. A 2004 óta eltelt időszakban az is bebizonyosodott, hogy a Visegrádi Együttműködésnek az EU keretein belül is van helye. A négy ország kormányfői 2004. május 12-én, a csehországi Kromeřížben elfogadott Új Visegrádi Nyilatkozatban fogalmaztak meg újra közös célokat. Ezek szerint a jövőben illúzióktól mentesen, a közös érdekekre koncentrálva, pragmatikusan igyekeznek kihasználni a közös fellépés lehetőségeit. A dokumentum egyúttal felvázolja az egyeztetési mechanizmusokat is (politikai és ágazati, szakértői és felsőszintű egyeztető találkozók).

A Visegrádi Csoport működtetése


A Visegrádi Együttműködést évente változó elnökség koordinálja. Az elnökségi koncepció értelmében először 1999–2000. között, Csehország töltötte be a pozíciót, utána egy-egy év hosszan Lengyelország, Magyarország, illetve Szlovákia. A Visegrádi Csoport jelentőségét az is jelzi, hogy a négy ország politikai felsővezetői a V4-országokon kívüli partnereivel, ún. V4+ keretben 2000 óta (elnökségenként rendszerint több alkalommal) találkozik. Az elnökség politikai programját a kialakult gyakorlat szerint a V4-tagállamok egymás között egyeztetik, annak kialakításáért és megvalósításáért a soros elnökség a felelős.

A Visegrádi Csoport együttműködése napjainkra kiteljesedett és jó értelemben természetessé vált, azt elsősorban nem a nagyszabású rendezvények jellemzik, sokkal inkább a gyakorlati részleteken van a hangsúly. A kormányzati együttműködés elsősorban szakértői szinten és operatív módon valósul meg – ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a négy ország minisztériumai, illetve egyéb intézmények munkatársai szoros kapcsolatban vannak egymással, meghatározva az együttműködés gyakorlati feladatait, s felmérve annak lehetőségeit. A V4-együttműködéssel a minisztériumok közül elsősorban a külügyekért felelős tárcák foglalkoznak, s ezeken belül az ún. nemzeti V4-koordinátorok és helyetteseik.